Páros konzultációk
Ára
Amit emberi kapcsolat idézett elő egykor, azt emberi kapcsolat hozhatja helyre.
Luborsky
Kapcsolatainkat rendszerként érdemes felfogni, amelybe beleszületünk, ami által fejlődünk, ami által választ kapunk arra a kérdésre, hogy kik vagyunk mi.
A párterápiás konzultáció esetén elsősorban az egymás közti kommunikációt segítem elő, feltérképezve és egyeztetve az eltérő származási hátteret és értékrendet, segítve a vágyak és szükségletek szabad kifejezését, a konfliktusok feloldását, bővebben pedig az alábbi a kérdéseket járjuk körül, nem csak elméletben, hanem dramatikus módszerekkel is.
Összejátszás és dinamikák
A gyermekkori gondozóinkkal (szüleinkkel) megélt kapcsolatok utáni legközelebbi viszonyunk a párunkkal megélt, és abban ezek az elsődleges kapcsolataink tükröződnek. Gyermekkorunkban szeretetre és gondoskodásra van szükségünk, és ha ezeket nem kielégítően kaptuk meg, akkor a hiányok egész életünkben elkísérnek, a későbbi kapcsolatainkban is ugyanolyan kielégítetlen vágyként maradva meg. Egy-egy jelenbeli konfliktus visszadob bennünket “gyermek” üzemmódba, és ugyanúgy fáj, mint amennyire akkor fájt, és ugyanúgy nem felnőttként reagálunk, hanem azzal a gyermeki eszköztelenséggel, mint akkor.
Nem kielégítő gondoskodás esetén, hogy a szüleink szeretetét ne veszítsük el, megtanultunk önként feladni igényeinkből, és inkább magunkat elismerni rossznak, mint őket, mert szükségünk volt rájuk a fizikai és pszichológiai életben maradáshoz, ezzel azonban önmagunkat veszítettük el. Megtanultuk elfojtani szükségleteinket, aminek eredményeképpen nem alakultak ki világos határaink, és a másikét sem vagyunk képesek érzékelni. Ez a hiányra adott korai reakció aztán továbbra is védekezésre késztet bennünket, negatívan befolyásolva a jelenbeli kapcsolatok kimenetelét is, mert bár ez az önvédelmi technika a felnőttkorra érvényét veszti, ugyanúgy tovább működtetjük.
Mindehhez tudat alatt olyan, szintén a múltja által meghatározott párt választunk, akivel hasonló a nehézségünk, akivel összejátszva létrehozhatunk ugyanilyen határproblémákról szóló viszonyt. Ezeket a konfliktusokat ráadásul forgatókönyvszerűen ismételjük, azért, hogy az egykori passzivitás helyett immár aktívan alakítsuk a helyzetet, azaz a gyógyulás reményében – de ehhez tudatosítani kell ezeket a folyamatokat.
Amikor a párunk valamilyen érzékeny területünkre tapint, “beesünk” ebbe a gyermeki módba, ahol eszköztelenek és tehetetlenek vagyunk. Ahogyan arra védekezésképpen, a múltban megtanult módon reagálunk, az jó eséllyel “benyomja” a párunk “gombját” is, és nagyon gyorsan két gyermek áll egymással szemben. Mindketten azt hiszik, a másik olyan könnyen tudna rajtuk segíteni, ha odalépne, megölelné, megvigasztalná őket. És ez megy is, ha éppen nem triggereltük a párunkat a viselkedésünkkel és ő maradt felnőtt módban, de a leggyakrabban nem ez a helyzet, hanem két gyermek áll egymással szemben. Ebben az állapotban aztán igen sok időt el lehet tölteni, várakozva a másikra, míg végül valahogy sikerül kikecmeregni belőle, de közben gyűlnek a sérülések és nő a távolság. Aztán egyik fél sem mer kezdeményezni, félve az elutasítástól, az újbóli bántástól, és ezzel egy negatív spirál indul el.
De ezek a dinamikák segítséggel viszonylag gyorsan feltérképezhetők, és ha van rálátás, tudatosság, akkor már otthon is könnyebb felismerni a folyamatot, és az ide járó párok beszámolói szerint aztán egyre rövidebb időt töltenek benne. Jól ki lehet kockázni, hogy mi is történt, és legalább utólag átbeszélni, ki mit érzett, hogy élte meg, mi volt a baj, mit hitt a másikról. Nincs sok ilyen érzékeny pontunk, általában egy-két ismétlődő történetünk van, amely ezek valamelyikét nyomja be: nem vagyok elég jó, nem vagyok elég fontos, nem vagyok szerethető stb. És ha erre vad dühvel reagálok, sírni, kiabálni kezdek, a párom pedig olyan házban nőtt fel, ami tele volt konfliktussal, és ez nagyon rossz emlék neki, akkor esetleg az ott megtanult módon reagál, behúzott vállakkal arrébb megy, ki akar vonulni, el akar bújni. Ezt a kivonulást én esetleg úgy érzékelem, hogy ki vagyok rekesztve, büntetve vagyok, erősítve az elhagynak, a “nem vagyok elég fontos” forgatókönyvemet. Erre még vadabb dühvel, akár kétségbeeséssel reagálok, a másik pedig még inkább magába zárkózással vagy kilépéssel, és így tovább.
Ezek az alapvető sémák nem igazán gyógyulnak be, de sokkal megismerhetőbbé, kezelhetőbbé válnak, ráadásul a személy lényegét ismerjük meg általa: mi volt olyan nagyon fájdalmas gyermekkorában, ami az egész személyiségét és életét meghatározza? És ezt aztán egy gyengédebb odafordulással tudjuk kezelni – önmagunkban és a másikban is.
Háromszögek és parentifikáció
Ha csak az egyik fél hajlandó változni, akkor a kapcsolat korábbi homeosztázisa “utána nyúl” és “visszaránthatja” őt a korábbi működésre, mert bár tünetekkel, de mégis volt valamiféle egyensúly. Stresszhelyzetben ráadásul a felek hajlamosak egy harmadik dolgot vagy személyt behívni a kapcsolatba, a feszültség enyhítésére. Ilyenkor az egyik tag a szorongása miatt a harmadik tagnál keres érzelmi kötődést, aki ezt a viszonyt lecsendesíti vagy kiterjeszti. Ez a harmadik fél lehet szerető, de bármilyen hobby is, esetleg alkohol-, nyugtató-, drog- vagy más szerhasználat, úgyhogy ezekkel is érdemes foglalkozni.
Amennyiben ez a harmadik fél a gyerek, ő bűnbak vagy megmentő lesz, ami parentifikációhoz és súlyos lojalitáskonfliktushoz vezet. A felnőtt szerepbe kényszerült gyermek hamar önálló lesz és akár sikeres a munkában, de valami nagyon kimaradt neki, és ez a párkapcsolatában jelentkezni fog. Egész életében azt érzi majd, hogy neki kell felelősséget vállalni másokért, önmagát pedig háttérbe szorítja. Párokkal dolgozva észrevehetjük, ha a gyermekükre valamiért plusz terheket rónak éppen, de akár azt is, ha a szülők maguk egykori parentifikálódott gyermekek.
Olyan dinamika is megfigyelhető, amikor a párok valamilyen szereposztás szerint élnek, például az egyik a felelősségteljes, jól bánik a pénzzel, pontos az idővel stb., míg a másik ennek az ellenkezője, és egyre inkább az lesz, majd ezek a szerepek polarizálódnak, egyre szélsőségesebbé válnak, végül rögzülnek. Míg az egyiknek bár mindez terhes, de valójában kényelmes, hogy a kezében van az irányítás, mert sokkal nagyobb stresszt élne át, ha “ki lenne szolgáltatva”, és bár a másik lázad az elvárások ellen, valójában kapóra jön neki, hogy nem kell döntéseket hoznia.
Ezen jelenbeli kapcsolatok megfigyelésével következtetéseket vonhatunk le a gyermekkori gondozókkal megélt mintázatokra, és az „itt és most”-ban gyógyíthatjuk a korábbi és a mostani problémákat is, azaz „amit emberi kapcsolat idézett elő egykor, azt emberi kapcsolat hozhatja helyre”.
Mi a család-rendszer terápia?
„A család-rendszer terápiát azokban az esetekben ajánljuk,
- amikor egy tünet mögött a család működésének zavara sejlik,
- amikor váratlan, nehéz helyzetek teremtődtek a családban, és jó lenne valahonnan erőt meríteni,
- amikor minden megy a maga útján, de mégis nehéz az új életfeladatot teljesíteni, pl. gyereket közösségbe engedni, anyának munkát kezdeni, apának pénzt keresni, otthon is lenni…,
- amikor a pár intim kapcsolatában zavar támad, megváltoztak igényeik, eltávolodtak egymástól, különböző megoldhatatlannak tűnő szituációk merültek fel stb.,
- akkor is ajánljuk, ha csak egyéni segítségkérés lehetséges, de a terápiás folyamat a kapcsolódási rendszerre irányul.”*
Írások
Családterápiával és párkapcsolati dinamikákkal kapcsolatos írások itt.
Otthon végezhető
Ha szeretnétek otthon is dolgozni magatokon, az elgondolkoztató, közelebb hozó és játékos formájú letölthető munkafüzetet megvásárolhatjátok itt.
Időpontfoglalás
* https://www.csaladrendszerterapia.hu/mi-a-csalad-rendszer-terapia/